43. rész

x.X.x

   Cirkusz. Egy cirkuszban ülök, ölemben YoonShikkel és jobbomon Yoongival, ahelyett, hogy
HoSeok betegségére koncentrálnék teljes gőzzel. A tegnap estém a szokásosnál is unalmasabban és csalódásokkal még inkább fokozottabban telt el. Újabb pszichológiai és furcsa betegségekről szóló tanulmány átnyálazását fejeztem be, és ami még szörnyűbb, hogy épp úgy, mint bő egy hete semmi eredmény nélkül zártam be.
   YoonShik boldogan sikoltozik és kurjongat ölemben. A cumi kieseik szájából, de a lánca megtartja, hogy ne essen le a földre. YoonGi kezében tartja az ízesített pattogatott kukoricát és a nagy üveg kólát, míg lábai között a babával-jöttem névre hallgató táska a földön hever, benne a YoonShiknek szükséges túlélő felszereléssel.
- Jó lesz. Ne feszülj be! - súgja felém YoonGi. Elalszanak a fények és kezdődik  műsor.
   Két reflektor fény irányul a félkör alakú színpad végében ezüstösen csillogó függöny közepe felé. Dobpergés hallatszik, majd egy harsona hangja, végül frakkban nagy cilinderrel a fején kilép az est házigazdája nagy mosollyal arcán. Oda vissza sétálgat a színpadon közben meg-meg hajol a nagyérdemű előtt, akik bőszen meg is tapsolják, míg a hűn áhított házigazda bájvigyorral az arcán hol puszikat dobál, hol pedig misztikusan mosolyog.
- Mélyen tisztelt nagyérdemű publikum! - kezdi szövegét, mikor feláll a színpad közepére felállított fekete színű pódium tetejére. - Önök a híres, neves Fővárosi Nagycirkusz előadását látják. Kérem önöket, fogadják nagy-nagy szeretettel artistáinkat, zsonglőrjeinket, állad idomárjainkat és a humor nagyágyúit a Bohóc Triót. Az est különleges vendége a híres Zachanassyan hipnotizőr, aki óriási tudását megcsillogtatva elrepíti önök közül egyet, saját elméje legtitokzatosabb rengetegébe.
Hoppá!
    YoonGival összenézünk és érzem, hogy ezúttal egyszerre jutott eszünkbe valaki, akinek talán ez a hasznára válhat.
- Te is...
- Igen, én is arra gondolok. Műsor után felkeressük. - mondom.
- Írok egy SMS-t NamJoonnak. - felelete, pötyögött pár sort, majd tekintete visszatért a porondra.
- Hölgyeim és Uraim, köszöntség kitörő ujjongással Yint és Yangot!
   Yin és Yang tökéletesen megtestesítette az ezotériában is, oly tökéletesen megfogalmazott ellentéteket. Yin egy nagyon szép arcú, vékony, de erős alkatú lány volt, aki olyan kecsesen ugrált tíz méterrel a porond felett, hogy félő volt az, hogy lezuhan. Minden mozdulata tökéletesen megtervezett, kecses, dinamikus és lágy volt, még akkor is ha a zene üteme mást is mondott. Fehér és baba rózsaszín ruhája volt, szoknyája kissé tépett volt, amin itt, ott csillogó ékkövekhez hasonló strasszok ékeskedtek. Haja kontyba volt fonva. Fonata csillogott és helyenként apró csillogó virághoz hasonló díszek voltak.
   Yang pedig egy karakán, erős vonásokkal rendelkező férfi volt. Haja fekete, szeme ceruzával volt ki kontúrozva. Ruhája ugyan úgy csillogott mint Yiné viszont színe sokkal markánsabb volt. Jobb oldala fehér középe felé már szürke míg a bal oldala már teljesen fekete. Mozdulatai ugyan  olyan jegyekkel rendelkeznek, mint a Yiné. Tökéletesen összeillik minden mozdulatuk. Egy kivétellel. Yang fizikuma sokkal erősebb, izmosabb. Háta nagy és széles volt. Testére simuló ruhája, pedig tökéletesen kiadja izomzatának minden egyes mozdulatát. Tökéletes párost alkotnak.
   Produkciójuk hangos dobpergéssel kezdődik. Először a lány, majd a fiú jelenik meg a színpadon. A zene elhal, a fények intenzitása csökken. Egy lágyabb zene veszi kezdetét. Az artisták a magasban várják azt a pillanatot, amikor elkezdődhet a produkció. Yin egy rudat markol kezeiben, majd elrugaszkodik és hintázva halad ide-oda. Két sorozat után Yang is csatlakozik, de amikor találkoznak, Yin átugrik Yang lábába megkapaszkodva a lendület miatt a rúd, amivel tarja magukat Yang elkezd pörögni, és a pörgés erejét kihasználva a visszalendüléskor Yin elengedi Yang lábát és ismét belekapaszkodik saját hintájának csövébe végül megáll ugyan ott, ahol elkezdte a gyakorlatot épp úgy ahogy társa is. A nézőtér hangos éljenzésbe kezd.
   A levegőben különféle elemeket mutatnak. YoonShiknak a páva volt a kedvence, amikor is a lány egy hosszú uszályt kapcsolt dereka köré és ráült a hintára. Elrugaszkodott és a szép tollas uszály a levegőben úszva ringatózott szinte tökéletesen a zene ütemére. Yang is elrugaszkodott, amikor a lány a színpad közepénél tartott. Felső testük össze ért a találkozás után. Yin szoknyája és lába adták a madár szárnyát és lábait, míg ahol összefonódott testük a madár törzsét. A madár nyaka és feje pedig Yang mellkasától felfele volt kivehető. Produkciójuk majd tizenöt perces volt és mint kiderült az előadásuk címe a Vadon ébredése nevet viselte. Produkciójuk végén  megölelték egymást, immáron a földön és ruhájuk az éjszaka sötétjétől a pirkadati rózsaszín ébredést imitálta.
Gyönyörű!
    A következő műsor egy állat idomár volt, aki oroszlánt táncoltatott, lovak hátán mutatott be különböző akrobatikai elemeket Yinnel és Yanggal. Végén pedig kígyót és egyéb hüllőket lehetett megsimogatni a kicsiknek és nagyoknak egyaránt, a színpad szélénél.
    Ezt követően tizenöt perc szünet következett, ami alatt sikeresen megetettük YoonShiket és még mi is eltudtunk menni a mosdóba. Igaz, YoonGi egy kicsit késett a zsonglőr bemutató elejéről, de az sem volt túl sok maximum három perc.
    A zsonglőrök nagyon ügyesek voltak.
Hát persze, ezért ők a zsonglőrök és nem én.
   Kancsókat dobáltak először kettőt, majd hármat és végül négyet, ugyan ezt megismételték, úgy hogy az egyik egy hengere egyensúlyozott, míg a másik a vállán állva dobálgatta a réginek - és nehéznek - látszó show elemeket. Ezt követően tányérokat dobáltak egymásnak a színpad egyik végéből a másikba, ezt fokozták azzal, amikor ráálltak egy gimnasztika labdára és úgy folytatták.
   Utolsó produkció kezdődött amit a nagy Zachassyan tartott.  YoonGival összenéztünk és bólintással jeleztük egymásnak, hogy most aztán mindenre figyelni kell.

   A nagy hipnotizőr fellépett a színpadra. Egyszerű frakkot viselt csokor nyakkendővel. Ősi rituáléhoz hasonló dob zene indult el. Kétszer körbe sétált a nagy színpadon, szája mosolyra görbült de mégis kissé visszahúzódóan kísérteties volt. Haja kócos volt, szeme fekete, körülötte pedig fekete tökéletes tus vonal.
- Isten hozta önöket a lélek mélységeiben. Zachassyan vagyok, az önök lélekvándora, aki mindenre képes. - röhejesen hangzott, de mindent jól meg kell figyelnem. Végül előhúzom a telefonom, hogy  felvegyem a produkciót hanganyagként. - Önök közül - végig mutat a nézőtéren - valaki megismeri a lelkének mélységeit és a tudatalattijának gyönyörű rejtelmeit. Egy olyan utazásra invitálom önöket, amit garantáltan nem fognak elfelejteni. ÉS most, kérem a sorsgépet!
   A nagy függöny mögül előzúztak egy nagy, átlátszó, gömböt amiben már cédulák repkedtek. Kezét benyújtotta a kicsi gömb formájú kis ajtón. Megfogott egy cetlit, míg végül ki nem húzta azt és bemondta. - S28-as széken ülő szerencsés úriembert kérném, hogy fáradjon ide hozzám.- A nézőtér hangos éljenzésbe kezdett míg végül, amit tapsvihar zárt magába. Néha még irigykedő megjegyzéseket is lehetett hallani.
   - Üdvözlöm. Megtudhatnám a becses nevét? - kérdezte a hipnotizőr.
- JeAh vagyok.
- Örülök. - mondta de ennek semmi jelét sem mutatta. - Készen áll?
- Igen.
- Kérem, foglaljon helyet.- A függöny mögül kitoltak egy csillogó vázú, vörös kárpitú, trón hatású széket, JeAh leült. A show pedig elkezdőzött.

x.X.x

   Nagyszerű műsor volt, MinMi és YoonShik is nagyon élvezte az tény. Mikor rájuk néztem a szemük csak úgy csillogott. Örülök hogy ennyire jó estét zártunk, de most jöhet a meló.
- Mi az, hogy nem engednek be? - kezdtem elveszíteni az önuralmamat a biztonságiakkal szemben, akik Zachassyan kocsiját védték.
- A művész urat nem lehet rajongóknak zavarni. - folyamatosan ezt a választ adták, és már nagyon kezdett tele lenni az a bizonyos hócipő.
- Nem megmondtam, hogy nem vagyok rajongó. Én csak pár kérdést szeretnék feltenni a "művész úrnak"!
- Kihallgatás csak hatósági végzéssel lehetséges!
- De ez nem kihallgatás! Az nem itt kezdődik, ilyen barátságos körülmények között.
- Kérem távozzanak. - utasított a biztonsági őr.
    Ezt nem hiszem el, akadályozzák a hatóság munkáját. A jelvényemet otthon hagytam, abban reménykedek hogy MinMinél ott lesz az övé ha visszatér a pelenkázásból.
- Még mindig kint vagy? - kérdezte MinMi.
- Igen. Hatósági engedély nélkül nem engednek be senkit. Vagyis engem tuti nem.
- Hum... - kezembe nyomta a kicsit és határozott léptekkel a testőrség felé indult. Farzsebéből elővette a jelvényét, majd hátra fordult és egy bólintással jelezte, hogy mehetek.
    A lakókocsi kívülről egy egyszerű lakókocsinak látszott, mondjuk méretei alapján kicsit gyanús volt. Amint beléptünk egy luxus lakókocsiban találtam magam. Minden szó szerint csillogott villogott. Vagy a tisztaságtól vagy a felületi plusz kezelés miatt. Sehol egy porszem, minden patyolat tiszta. Eléggé tágas a lakókocsi belseje. LCD televízió, egy nagy konyha, gondolom hálószoba és fürdőszoba is van benne. Ezen kívül rengeteg minden persze extravagáns kivitelezésben, lehetőleg úgy, hogy az a művész úr ízlését tükrözze. Pont ettől vállt giccsessé.
   Egy köntösben jelent meg Zachassyan. Így sokkal emberibben nézett ki, hogy nem volt rajta a smink valamint így pozitív benyomást is kelt. A színpadi ellenszenves megjelenés után, minden féle képen ez a meglátásom.
- Üdvözlöm. Kim MinMi vagyok ő pedig itt a társam Min YoonGi. Kérdéseket szeretnénk feltenni önnek a műsorával kapcsolatban.
- Kérem üljenek le. Hozhatok esetleg valamit inni?
- Vizet kérek. - mondtam.
- Whiskyt? - kérdezte.
- Vizet. - csalódott arckifejezését magára öltve elindult a konyha felé, amely csak pár lépésnyire volt a kanapétól. YoonShik MinMi mellett ült és a játékaival játszott.
Ügyes, fiú. Hagyja apát dolgozni.
- Mi érdekli önöket az előadásomból?
- Zachassyan úr...
- TaeYong. A nevem TaeYong, kérem szólítsanak így. - bólintunk és MinMi folytatja.

- TaeYong úr, a segítségére lenne szükségünk. - hozza az italokat, leteszi elénk és az asztalra könyökölve, látszólag érdeklődést mutatva int a kezével, hogy folytassa.
   És MinMi belekezdett.... Elmondta az egész történetet az elejétől a végéig. Féltem, hogy elájul, hiszen csak néha vett levegőt.
- Lassan két hete próbáljuk felkelteni. Egyenlőre semmilyen javulással, de ahogy ma meghallottuk, hogy maga hipnotizőr, egyből arra jutottunk, hogy talán tudna segíteni. - ásított egyet TeaYong.
- Csak ennyi a bajuk?
- Hogy hogy csak? - kérdeztem vissza kissé felháborodva.
- A barátjuk vagy társuk, gőzöm sincs hogy mijük, hipnotizálva van.
- Heh? - kérdeztünk vissza egyszerre MinMivel.
- Igen, hipnotizálva van. Csak a kisasszony arcára és hangjára reagál? Ezt mondta, nem? Nos, ez azt jelenti, hogy az úrfi hipnotizálva van. Úgy mint az előadásban a csirke táncot járó, majd harminc éves férfi. Én voltam a vezető, az aki a feladatokat adta, míg a transzba eső férfi ha úgy nézzük az "áldozat".
- De én nem vagyok vezető, én vagyok az inger, ha így fogalmazunk, én váltom ki belőle ezeket az interakciókat. - felelte a társam.
- Az kínos. Próbáltak neki felolvasni?
- Igen. Most is olvastatunk fel neki egy hangos könyvet. - mondta MinMi
- Ne könyvet! Szótárat.
- Szótárat? Minek? - kérdeztem.
- Nem figyelték a műsoromat. Én egy szóval hipnotizálom, a klienseket. Egy olyan szóval, amit senki sem ért, legalábbis remélem, hogy nem ért.
- Adjon tanácsot, hogy mit tehetnénk? - MinMi szeme ragyogni kezdett, miközben segítségért esedezett pillantása.
- Olvassanak fel neki szótárat. Lehetőleg olyan nyelvből, ami már kihalt.
- Ókínai?
- Inkább Latin! - kontráz rá, egyet ásítva.
- Latin? De miért? - kérdezem.
- Rég kihalt nyelv, kevesen használják mai napig. Mondjuk a botanikusok,orvosok. Azért kihalt nyelv, mert már nem beszélik, viszont ha úgy nézzük nagyon is élő nyelv, hiszen egy orvosi papíron rengeteg felbukkanhat, ha olyan a probléma. Sőt, még egy tippem is lenne, hogy hol kezdjék... Azt javaslom, hogy MinMi kisasszony ha legközelebb meglátogatja a barátját...
- Nem a barátom...
- Leszarom. Ha legközelebb elmegy hozzá. Csak határozottam mondja ki azt a szót, hogy Roboro, majd csettintsen egyet. Ha ez nem jönne be, kezdjék el felolvastatni az egész latin szótárat, ha mégsem megy, akkor mehet az Ógörög vagy ÓHéber. Sok sikert.
- Hatásos ez? - hihetetlennek hangzik, hogy egyetlen szó feloldozhatná ez alól az átok alól, ennyi szenvedés után.
- Nem, de van jobb ötlete? Én ezt csinálom. Ha hipnotizálva van, akkor ennek működnie kell. Most pedig menjenek. - kezét fejére tette. - Teljesen ki vagyok merülve. Kérem hagyjanak. Pihennem kell. Nem szeretnék ráncos lenni a holnapi előadásra. -  végig simít tökéletes arc bőrén, miközben eljátszik egy ásítást.
   Elhagytuk a lakókocsit, mindeközben YoonShik elaludt. Azonnal autóba szálltunk a volán mögé én ültem míg MinMi telefonált NamJoonnak.
- Azonnal rendelj be mindenkit HoSeokhoz. Van egy ötletünk, de ahhoz mindenki kelleni fog.

42. rész

x.X.x

   SeokJin és TaeHyun felajánlotta nekem, hogy segítenek megtalálni HoSeok betegségének forrását. SeokJin a főnök elé tárta, kívánságomat, miszerint szeretnék HoSeok orvosának segéde lenni. Ez idő alatt én felkerestem Dr. Kot és megkértem, hogy minden ötletemet fontoljon meg és segítsen ő is a kutatómunkában.
   Dr. Ko megosztotta velem, eddigi tapasztalatait, ami semmi újat nem mondott számomra. Robotszerű viselkedés, néhány külső inger, - mint például én, vagy csak az, ha nevem hallja. Ilyenkor megduplázódik a légzési ritmusa és a pulzus száma is megnő. De ezeken kívül semmi. Többszöri konzultáció után mindig falakba ütközünk. Az idő pedig vészesen pereg. Étel és ital nélkül az infúzió és a tápoldatok sem tarthatják sokáig életben.
- Más felvetésed? - kérdezi Dr. Ko.
- Pszichoszomatikus stressz?
- Mint például?
- Gondoljon bele a családja meghal, ő ránk támad nem lehet, hogy az agynak egy fajta védekezési mechanizmusa, azért hogy ne éljen át több ilyen megrázkódtatást?
- Meglehet. De agyban nem tudunk turkálni...
- Mi van ha csak szimplán csak beszélünk hozzá? - jött egy hang a nagy tárgyaló terem másik végéből, ahol SeokJin ült, mint kívülálló a témához nem értő, keresztbe font kezekkel, aki ezúttal az asztalra könyökölve mondta ezt.
- A beszédtől nem lehet baja... - folytatja.
- Talán. De miről kellene beszélni? - kérdezem.
- Boldog, jó emlékekről? Olyanokról amiknek gondolatára melegség tölti el a szívünket. Nem tudom. Én ehhez úgy érzem kevés vagyok.
- Egy próbát megér. - mondom.
- Csináljuk veszíteni nem fogunk rajta, de az időnk fogy. Lassan egy hete nem kapott normális ételt sem italt. Sokáig ez így nem fog menni. Ezt ti is tudjátok orvosi papír nélkül is... Én mennék is. Sok sikert srácok. - azzal Dr. Ko elhagyta a szobát.
- MinMi... mihez kezdjünk? - Jön mellém SeokJin. Fejem tenyerembe hajtom, miközben az asztalon támasztom.
- Nem tudom... tényleg nem tudom. - és lenyelek egy gombócot a torkomban.

x.X.x

   Egyre jobb a kapcsolatom ezzel a kis majommal itt a kezemben. Folyton felkéredzkedik ha itthon vagyok az ölembe. Sohasem gondoltam volna, hogy a porszívózás és az étel készítés ilyen nehéz lehet egy csepp emberrel a kezemben. De minden pillanatban boldognak érzem magam. Még ha hosszabb időbe is telik néhány dolog végrehajtása, akkor is, semmi pénzért sem cserélnék senkivel.

   Van pár percem arra, hogy elolvassam a mai aktákat, amíg kifő a cumis üveg. YoonShik a televízió előtt ül és nézi a Cirkuszok Világtalálkozójának ismétlését, miközben a plüssmacáinak a fülét rágcsálja. Megcsörren a telefonom és MinMi hív.

- Szia. - mondom mosolyogva.

- Szia. Hogy vagytok?

- Mi jól, köszi. Te?

- Élek...

- Miért hívtál?

- Két hét múlva lesz JungKook lövész vizsgája meg akarlak kérni arra, hogy korrepetáld őt.

- Persze segítek. Addig majd YoonShikre majd vigyáz a nagyi.

- Ők hogy vannak? Elfogadták a tényt?

- Nehezen. De igazából csak a gyermek miatt aggódnak, velem meg kezdenek kibékülni. Azt mondták, hogy amíg YoonShik jól van őket nem nagyon érdekli ki vagyok. Én meg úgy vagyok vele, hogy majd megismernek ha kell.

-Igen...

- Nyúzott a hangod van. Történt valami? Még mindig a könyvtárban laksz?

- Úgy érzem magam mint a számkivetett. - keservesen nyög fel a vonal másik felén. 

- Pihenned kellene, és lazítani egy kicsit minimum egy napot.

- Jó lenne, de meg kell oldanom ezt a gondot.

- Ahogy gondolod. Most mennem kell. Jön az esti program... 

- Persze. Szia. - bontjuk a vonalat.

   Nagyon nyúzott volt MinMi hangja. Valahogy ki kellene szakítani abból az állandó körforgásból vagy bele fog bolondulni. Odamegyek YoonShikhez leülök mellé ő pedig bőszen kezd el mutogatni a tévé felé. 

- Oda... oda - motyogja.

- Elszeretnél menni egy cirkuszba?

- Igen.

- Akkor megyünk. Jó?

- Igen. Mikor? - kérdezi dadogó gyermek hanggal.

- Még hármat kell aludni, jó? - mosolygok.

- Jó. - Kihúzom farzsebemből a telefonomat és egy üzenetet kezdek el gépelni.

Feladó: Min YoonGi

Címzett: Park MinMi

Tárgy: Relax

Üzenet: Szombaton este öt óra körül ott leszek érted. YoonShikkel cirkuszba megyünk. Ennyi pihenés neked is jár! Mint felettesed, nemleges választ nem fogadok el! 

Feladó: Park MinMi

Címzett: Min YoonGi
Tárgy: Igen is!

Üzenet: Értettem. Készen állok a pihenésre! 

41. rész

x.X.x

   

Cégünk kórházában ébredek. Hogy ezt honnan tudom? Egyszerű, érzem a kórterem szagából. Egy átlagos kórháznak fertőtlenítő, rosszabbik esetben pedig az ápolás-takarítás hiánya miatt, egyéb illatok is keringenek. Itt viszont nem. A WHITE kórház, nem csak hó fehér, hanem még patyolat tiszta is. Szagtalan fertőtlenítőt használnak, és ha igény van rá, akkor enyhe levendula illat terjeng a szobában.

   Egyéni különlegessége ennek a speciális intézménynek, hogy kizárólag a cég dolgozóit látja el a legjobb orvosok segítségével, akik másod állásban dolgoznak itt, több milliókért. 

   Szememmel a szoba plafonját fürkészem és a hajnalodó napfényből olyan öt órára tippelek. Enyhe szellő küldi felém az orgona illatát. Az ablak felé fordítom fejem, amely félig nyitva. Előtte pedig egy csokor orgona. Pont, ahogy a beiratkozásomkor írtam.
Tényleg figyelnek arra, amit leírtam a szerződésbe.
Látom, ahogy ajtóm feletti jelző fény felgyullad, az jelzi ha felkel a beteg, amit az EKG gép jelzésére gyullaszt fel. Pillanatok múlva valaki meglátogat, hogy hülye kérdéseket tegyen fel. Amikre annyira nem szándékozok válaszolni. De ehelyett, csak NamJoon lép be.

- Jó reggelt, hercegnő.

- Um.

- Látom nem vagy beszédes kedvedben. - megrázom fejem, ő pedig leül az ágy melletti székre. - Akkor tömören vázolom a helyzetet. - köhint egyet és belekezd.

- A házad biztonsági kamerája a következőket mutatta: HoSeok követett téged a szobádig, majd az ajtóval bíbelődött, mikor te benyomtad a vészhívó gombot az ágyad alatt. Ő bejutott, és rád támadott. Nagyon szépen harcoltál vele, annak ellenére, hogy nem akartad őt megütni. - próbál egy kis dicsérettel jobb kedvre deríteni, de én csak elfordítom tekintetem. - Ekkor ő neked támadott te a lépcsőn megbotlottál ő utánad nyúlt és ügyesen kicserélt téged, önmagával. Ő leesett. Neked pedig enyhe agyrázkódásod lett épp úgy, ahogy neki is, de neki még nem áll annyira jól a helyzete... - Hallom ahogy nagyot nyel és hezitál folytassa-e vagy ne. Rá nézek és szemeimmel próbálom kérni, hogy folytassa. 

- Nagyon csúnya zúzódásai vannak. De ez... még nem minden. Nem tudom, hogy mondjam... - idegesen fejét vakarja. Fél ülő helyzetbe helyezem magam és egyenesen szemeibe nézek.

- Mi az?

- Nos, ez csak egy egyéni vélemény de szerintem HoSeok megbolondult. Nem reagál ha hozzá beszélünk nyugodt ha egyedül van, de ha valaki bemegy hozzá a szobába, akkor élénken figyelni kezd, mint egy a prédáját épp levadászni készülő farkas. Mondom, egyébként meg egy helyet bámul. Mozdulatlanul... Ijesztő.

- Látni akarom. 

- Nem mehetsz ki a szobádból, még nem vagy elég erős.

- Kérlek, had döntsem el én, mihez vagyok elég erős. - mordulok fel talán a kelleténél határozottabban. - Lehet hogy még van két és fél évem az általános orvosi elvégzéséig de nem vagyok hülye. Sok disszertációt és zárójelentést olvastam különféle betegségekről és talán én is tudok segíteni. Arról nem is beszélve, hogy HoSeok a barátom épp úgy, ahogy JungKookot, Ő rajta is akarok segíteni. 

- Látom máris előbújt belőled az orvosi szellem. - mosolyodik el. 

- Kérlek.

- Jó, várj szólók az orvosoknak, hogy szedjenek le a gépről. - félmosollyal de nem boldogan megy ki és tér vissza a dokival.

   Leszedi rólam az EKG-t, megnézi a reflexeimet végül kihúzza az infúziót. Kezét nyújtja, hogy felsegítsen, és kikísér az ajtóig, ahol megpillantok egy toló kocsit. Beleültet, mondván, hogy lehet szükségem lesz rá. Igaza is van. Erősen szédülni kezdek és még jó, hogy leültem.
Úgy érzem ez nem lesz egyszerű menet...

   Ahogy NamJoon tol a folyosón úgy érzem magam nem csak egyre kellemetlenebbül, de idegesebben is. Megállunk a lift előtt társam pedig megnyomja a hívó gombot. Várakozás közben megfordul velem végül pedig behúz a liftbe. A fülkében lágy zene szól.

   HoSeok arca lebeg előttem, az ahogyan elment és az ahogy haza jött. Semmit sem értek. Nem ismerem az ok okozatot. Kíváncsi vagyok mi váltotta ki belőle mindezt, mert hogy nem önszántából csinálja arra mérget vennék. Rászeretnék jönni mindenre.

   Felnézek a szint jelző kis digitális kijelzője eddig kettő emeletnyit mentünk lentebb. Most pedig kiírja a mínusz harmadikat végül egy csilingelés jelzi, hogy nyílik az ajtó. 

A tiltott részleg. 

NamJoon kitol és egyből balra fordul velem. Hosszú, világos folyosó ez, amit egy nagy páncél ajtó zár és nyit. Benyomogatja a nyolc számjegyes kódot, ami nyitja a monstrum ajtót, végül folytatjuk utunkat. 

   Az ajtó zárjának nyitó kombinációját kevesen tudják. Ez egy olyan része az egységnek, ahova nagyon kevesen jutnak be, vagyis  inkább úgy mondom, hogy nagyon nehezen lehet megszerezni a belépési kódot. Igazából azt sem tudom, hogyan lehet jogosultságot megszerezni erre a kiváltságra. 

   Gondolkodásom közepette megérkezünk még egy ajtóhoz, amit már egyszerű kilinccsel nyit ki. Mögötte pedig meglátom a többieket. Felállok és a többiek mögé megyek, végül rátámaszkodom JiMinre, hogy segítsen tartani majd ötvenhét kilómat. Homlokomba kezd el sugározni a fejfájás, ami ébredésem óta tart.

- Szia. - mondja, miközben az üvegen át néz, én közben nagyokat lélegzem vállából, homlokom támasztom azon. Jó illata van.

- Szia.

- Jól vagy?

- Lehetnék jobban is. Ő hogy van?

- Nézd meg! - mondja és kezével az üveg felé mutat. Nagy levegőt veszek és oldalra fordítom fejem. Hirtelen megugrok, JiMin pedig ijedten nyúl felém. Megtart.

- Istenem! 

   HoSeok erősen bámulja azt az üveget, amin keresztül csak mi láthatjuk őt, ő viszont nem minket. Mégis úgy néz mintha tudná hogy itt vagyunk és épp őt fixírozzuk. Tekintete nem mozdul. Szeme mereven előre néz, még pislogni sem pislog. Teste merev, izmai is feszítve vannak pedig le van kötözve. Pupillái ugyan úgy kivannak tágulva.

- Miért...

- Van lekötözve? - fejezi be YoonGi a mondatot. - Nos, azért mert ez az idegbeteg vadállat akárhányszor bementünk hozzá ránk támadt, míg végül sokkolóval térdre kényszerítettük és le tudtuk kötözni.

- YoonGi biztos..

- Nem. Nem volt más választásunk. Mi mindent próbáltunk... komolyan. Tudod hogy nagyon kreatív vagyok lefogás téren, de nem tudtunk vele mit kezdeni. Sajnálom. - látszólag őt is megviseli, hogy így kell látnia egyik társát, csak azt nem tudom mikor vált ennyire érzékennyé?!

- Mikor pedig meghallotta MinMi kisasszony nevét egyszerűen mintha egy éhes vadállat úgy tört ránk. Ha mondhatom így. - mondta végül JungKook.

- A béklyók mérik a pulzusát, ami úgy változik mint egy komolyabb energia ingadozás. De teste ugyan ilyen mozdulatlan. Ha nem mutatnák a pulzust, akkor akár azt is hihetnénk hogy meghalt. Hisz amióta behoztuk ide, azóta szinte még pislogni sem pislogott. - Folytatta SeokJin.

- Bemehetek hozzá? - kérdezem NamJoonra nézve.

- Nem szívesen... De csak azért, mert le van kötözve. - nyel egy elég hangosat. - Jobb oldali ajtó.

   Akkora adrenalin löket van bennem, hogy egyből megindulok az említett objektum felé. Fejem üresen kong és még a fájdalom is megszűnik talán, az adrenalin miatt. Egy gondolat motoszkál fejemben, még pedig az, hogy mi miatt ilyen.
   Az emberi természet része, hogy alapvető szükségleteink vannak, amiket HoSeok tökéletesen elrejt előlünk.
Miért?
- Amint belépek, Minden változást jelentsetek! - utasítom őket, még mielőtt a tettek mezejére lépnék. Lenyomom a kilincset és elfog a rettegés.
   Belépek, ő pedig egyből robot szerűen rám néz, pislogás és egyéb reflex nélkül.
- Pulzus szám emelkedik. - Közelebb lépek, ekkor bal keze ökölbe szorul és még jobban megfeszül. Teste szinte remeg. Mint egy jól programozott... robot, ami épp felrobbanni készül. Minden mozdulata, amit ilyen kis helyen képes tenni, olyan feszült, olyan kötelező szerű. Szorosan a falhoz lapulok és úgy haladok bentebb, végül előtte megállok, majd három méter távolságból. Köszönök neki.
- Jó reggelt, HoSeok! Jól vagy? Pihentél? - nem válaszol, ehelyett csak engem néz. Közelebb lépek. - Mi történt veled?
- Agyi funkciók nőnek.
- Emlékszel rá mit tettél?
- Pulzus szám tovább növekszik.
- Miattad kórházba kerültem... - próbálok nyugodt hangot megütni, közben nagyon fáj az a tény, hogy mit tett. Egy lépést lépek előre. Ő nem tette volna meg ezt. Habár csak pár hete ismerem, és lehet hogy túl hamar bízok meg bárkiben, de Ő jó ember és tudom, hogy nem lenne képes bántani egy olyat, akit barátjának mondhat. - Az én fejem is fáj... - két méter a távolság közöttünk, de még mindig közelebb megyek.
- Nem tudsz engem bántani... Itt nem... engedd, hogy segítsek. Kérlek. - továbbra sem mutat semmilyen emberi jelleget, csak néz, és ahogy egyre közelebb érek észreveszek egy furcsaságot. Homlokán izzadság gyöngyök csillognak. - Test hőmérséklet?
- Várj... Hogy? 38,5 fok. Az előbb még nem volt ilyen magas... Lázas?! - odasietek mellé, úgy hogy még véletlenül se tudjon még a ruhámhoz se érni.
   Halántékához nyúlok, hogy letöröljem. Ekkor teste megremeg és ernyedten előre esik én pedig felsikítok és elesek. Pillanatokkal később két támogató kéz segít fel a földről.
- Gyere ki. - Mondja NamJoon.
- Segítsetek elé állni.
- MinMi!
- Utána megyek.
   Így is tesznek. Erőt passzírozok remegő lábaimba és próbálok egyenesen állni HoSeok előtt. Míg ő nagyokat lélegezve csukott szemmel borul a gyomorszájánál szorító övre.
- Lement a láza... - kiabálja be YoonGi.
- Hogy...? - suttogom magam elé, míg végül még hangosabb zihálásba kezd.Úgy veszi a levegőt, mintha eddig nem is vett volna. De az képtelenség lenne, vagy mégsem? Már mindenben kételkedni kezdek. Többiek elengednek, így hozzá tudok botorkálni. - Jól vagy?
Lassan fejét emeli fel, szeme ismét a régi élettel teli. Teste még mindig remeg.
- Sz-szedd... k-ki! - suttogva dadogja.
- Mit?
- Azzal irányít... - mély lélegzeteket vesz, a remegése kezd leállni. Halántékáéról izzadság cseppek burjánzanak.
- Hol van? - kapok erőre hirtelen. Segíteni akarok.
- A fü... Á! - ordít fel, én pedig elesek, végül visszatér a régi robotszerű HoSeok. Merev test, pupilla kitágulva. Minden a "régi".
   NamJoonék kivisznek és leültetnek a székbe, amiből pár perce szálltam ki. Fejemet fogom, közben két ujjammal végig simítok szemöldökömön, mint aki csak rendeszi akarja a szőr szálakat.
- Vigyétek el röntgenre! - mondom.
- Mi? - mondja csodálkozva YoonGi.
- Van egy ötletem. NamJoon feltudnál vinni a könyvtárba?
- De pihenned kell. - próbál vissza tartani.
- Azt tudok még a koporsóban is. Addig pedig még meg kell tennem a lehető legtöbbet.
- De ha túl hajtod magad, akkor oda is hamarabb kerülsz. - csap mérgesen a tolószék két karfájára és egyenesen a arcomba tolja magát. Bőrömön érzem fújtató, forró lélegzetét.
- Az én életem, had döntsem el mit akarok!
- Mint a bát... barátod és felettesed megparancsolom, hogy pihenj!
- A K2-es szabály kimondja, hogy bármilyen vészhelyzet, amely képes a céget veszélybe sodorni azonnali kivizsgálást érdemel, különösképpen akkor ha az egy társ életét kockára téve történik. - veszem fel a harcot vele.
- Nincs is életveszélyben! - hadakozik.
- Már hogyne lenne! - felpattanok és meglököm mellkasát. - Villámgyorsan változik a testhőmérséklete, amely a belső szerveit veszélyezteti, mindazon által, hogy még kivizsgálás sem történt vele, csak behoztátok ide, és kikötöztétek mint egy állatot! Gondolom! De ne legyen így. Azonnali kivizsgálását kérvényezni fogom az igazgatótól és én leszek az orvosa.
- Nem is vagy még orvos! - szól közbe megint NamJoon.
- Te meg felettes! Egy a rangunk... tizedes! - kötöm orrára a zord igazságot. Mérgemben, kiszáguldok a folyosóra minden rosszullét és fejfájás a múlté lett megint. Annyira ideges vagyok, hogy majd felrobbanok. Szinte szaladok annyi ideg és méreg gyűlt össze bennem. Meg kell tudnom, igaz-e az amire gyanakszok. Ha feljutok a felszínre, akkor első dolgom lesz a könyvtár pszichológiai részét megkeresni, ott pedig kikeresni a probléma forrását.
    Ismét a nagy ajtó előtt állok, és rácsapok a numerikus billentyűzetre, amely érzékel négy számot végül besípol.
- Édes anyukáddal szórakozz, te kretén. - Végül mérgemben beírom a mai dátumot. A számlap hátulja zölden kezd el villogni és az ajtó kinyílik.
- Hülyék! - átmegyek az ajtón végül pedig elindulok eredeti célom felé. A könyvtárba.

x.X.x

- He! Ezt láttad? Ő mióta tudja a kódot? - kérdezi YoonGi tátott szájjal, a folyosón állva egymás mellett.
- Tőlem nem tudta meg.
- Akkor mégis honnan? - találgatni kezd. - Gondolod, hogy a nagyfőnök mondta el neki?
- Nem. Szerintem csak annyira forrófejű, hogy simán bepróbálta a mai dátumot kód formájában. Hisz tudod, amit a legnehezebbnek gondolsz kitalálni az a legkönnyebb.
- Jogos. Gyertek srácok. Menjünk aludni. - int a többiek felé, akik készségesen követik őt. Legvégül SeokJin áll meg egy pillanatra mellettem.
- Majdnem elszóltad magad! - jelenti ki.
- Majdnem.
- Kíváncsi leszek, mikor bököd ki.
- Hát én is.
- Szüleid tudják?
- Nem. Apa nem hinné el, anyu igen végül pedig beleőrülne abba a tudatba, hogy Ő a legkisebb gyereke, aki többször volt már náluk és dicsérte meg főztjét.
- És te hogy viseled a tényt, hogy bátyó lettél?
- Őszintén?! Nehezen, főleg hogy eleinte még szerelmes is voltam bele... - indulok meg az ajtó felé. Közben azon tűnődöm, mivel kérjek bocsánatot tőle, hiszen teljesen igaza van...

40. rész

x.X.x

   Fél órája vezetek. Attól függetlenül, hogy belül mennyire forrok a sokktól lábam alig képes nyomni a gázpedált. A kezdeti sebességem már jóval lecsökkent és alig haladja meg a hetven kilométer per órát. Többször hallottam magam mögül hangos, hosszan tartó dudálást, de valahogy a reagálásig mégsem jutottam el. Agyam teljes mértékben letompult, örülök, hogy legalább a légzésem még automatikus.

  Bekanyarodok az utcánkba és alig száz méter után, felemelkedik még így a kopp sötétségben is a nagy kovácsoltvas kerítés egy része, amely felváltja a tömör két és fél méter magas fal kerítés. Feszült tekintettel nézem házunkat, ami ki van világítva kívülről, azonban magában a házban is minden lámpa ég. A személyzet biztos, nem tenne ilyen felelőtlen tettet, főleg úgy, hogy ezzel akár bajba is sodorhatják a családunk hírnevét. Fanyarul mosolyogva kanyarodok a kocsi bejáró elé, ami automatikuson kinyílik, hiszen a kamera felismerte a rendszámomat.

  Ahogy behajtok a házba a kapu bezárul, kicsit kísérteties módon. Pedig ezt megszokhattam volna már. Megállok a ház előtti virágágyás mögött, ahol a boldog angyal tekintete is gyászt sugároz a Hold fényében. Úgy nézi autóm, mintha tudna mindenről, sőt még annál többről is.

   Míg az angyalt nézem a házunk ajtaja kinyílik, a külső világítást lekapcsolják, olyan mintha egy jól megtervezett horror film kellős közepébe keveredtem volna. Bentről sejtelmes fény árad kifelé, szinte hívogat de valahogy mégis megrémiszt. Mély levegőt veszek és elindulok az ajtó felé. Minden ugyan olyan, mint utolsó itt létem idejéről emlékeztem. Annyi különbséggel, hogy ez a furcsa fény, amit még sohasem tapasztaltam házunkban, mindent bejár, és hat az emberre. A sötétebb helyeken méreg zöld, a világosabbakban, pedig tavaszi rétet idéző kellemes, nyugtató színű. 

   Az előcsarnok kellős közepén állok és életemben először érzem magam tehetetlennek. 

Merre menjek?

   Apám szigorú tekintete villan szemeim elé, ahogy a dolgozó szobájából néz kifele a hátsó kertre egy délutáni napon. Automatikuson oda veszem az irányt. Apám sok mindenről tudott a családban, a húgom kicsapongó életéről és többek között anyám szeretőiről. Igazából soha nem törődött velük, vagy legalábbis nekünk ezt mutatta, mert soha fel nem hozta, egy megvető szót sem hallottunk tőle ilyen témával kapcsolatban. 

   Világéletemben apám képe úgy jelent meg előttem, mint a világ egyik legnagyobb hajcsárja, aki minden dicséretet be akar söpörni és ezért még attól sem riad vissza, hogy fiát minden olyan dologba bevonja, ami normális esetben nem is érdekelte volna. Habár én nem ilyen voltam.

   Annak ellenére hogy jól zongorázok, és elértem valamilyen szintet küzdősportok terén se anyutól, se aputól egy elismerő szót nem kaptam. Legfeljebb "Az én fiam!"-ot, amihez hozzá társított apám egy fejsimogatást de ahogy telt az idő úgy változott ez is meg egy jobb tenyér vállra helyezésére, de ekkor már nem szólt, egy szót sem. 

   Apám szobájában, akkor voltam utoljára, amikor a Nagy Ázsia Játékokon elindított. Amint apám ajtaja elé állok, kezem elkezd remegni és minden porcikám azt suttogja, hogy tűnj innen. Pár lépést hátrébb lépek, ekkor kezek fogják meg vállaimat. Jobb oldalra kitérek bal oldali keze lecsúszik vállamról, másik kezét pedig hozom magammal. Végül megmarkolom kezét lendületet veszek, megpörgetem, és nyakszirten ütöm könyékkel, mire a padlóra esik tompa puffanással. Másik támadásba lendül, de figyelmetlenül támad, fejre próbál ütni, de használva azt a cselt, amit még anno én kaptam be a BAC-n, hárítom támadását, és gyomorszájon ütöm. Ő pedig ráfekszik öklömre, nyög egyet, majd lelököm kezemről. 

   Nagy levegőt veszek, és mikor már azt hinném, hogy ennél rosszabb már nem lehet, hirtelen kinyílik apám szobájának ajtaja, erős fény árad ki belőle, amely hatására, nemhogy az egyensúlyom vesztem el, de még szemem világágára sem támaszkodhatok. Karok ragadnak meg a szobába ráncigálnak becsapják az ajtót, a fény elhal, lábszáron rúgnak két oldalról, én pedig megrogyva érkezek a földre. 

   Szemem előtt még mindig csillagok és fény karikák úszkálnak. Csuklómon valami hűvöst érzek meg, amit meghúznak és egyből csapdába kerülök. 

Megbilincseltek.

   Szemem egyre jobban próbál alkalmazkodni a környezetet változáshoz, de amint megláthatnék bármit, újból felkapcsolják a lámpát, én pedig vonaglani kezdek lehajtott fejjel előtte. A távolból egy ember alakú árnyék közeledik felém, majd megáll fölöttem. 

- HoSeok. Jól megváltoztál legutóbbi találkozásunk óta. - mondta. Hangja ismerősen cseng, de nem tudom hova tenni. Belsőmből elindul egy vészjelző reflex, olyan amilyet eddig még sohasem éreztem. - Emlékszel még a varázs szavunkra? - kérdni. Milyen varázs szóra? Pánik, félelem lesz rajtam úrrá. - Jól figyelj HoSeok! Küldetésed van. A feladatod, megölni Park MinMit, az első alkalommal, amint lehetőséged van rá. 

- Soha nem bántanám, MinMit! - próbálkozok kiszabadulni a bilincsből, de valaki háton üt, és még lentebb hajolok. Számban fémes ízű melegség árad szét.

- Nem-e? - felnevet. - Azt majd én eldöntöm. Roboro...

   Roboro... roboro... roboro... fejemben cikázik, mint aki nem találja helyét bégül minden a helyére áll. Elmém elsötétedik, magával ránt engem. A sötétben lebegek, és még mélyebbre tartok. Egyedül egy fény nyaláb kapaszkodik belém, mint valami éltető szalag...

x.X.x

   - Három órája elment, a telefonját nem veszi fel. Ha tíz perc múlva nem érkezik meg, akkor felveszem az eltűnt emberek listájára. - fakadok ki a többieknek, akik épp úgy tétlenül várják, hogy HoSeok visszatérjen, mint én. 

- MinMi. Állj meg! Beleszédültem a fel és alá járkálásodba.

- YoonGi. Most az egyszer maradj csendben jó?! - hangomban több volt az erőtlen kérés, mint a határozott kérdés. 

- Ne haragudj, hogy így rá kérdezek, de ha közülünk bárki eltűnne, úgy mint HoSeok, ugyan így kiakadnál? - kérdezte meg JiMin, elsumákolt válaszadást nem tűrve.

- Idefigyeljen mindenki. - habár nem tudom mit mondjak, valamit ki fogok találni. - Nekem ti nagyon fontosak vagytok. Ti vagytok nekem a második családom, ha bárki eltűnne, ugyan így aggódnék értetek, hisz fontosak vagytok nekem, és mindegyikőtöket szeretlek.

- Szóval szeretsz engem? - kérdezte YoonGi, miközben felvette a szépfiú maszkját.

- Téged a legjobban! - adom alá a lovat, mire ő rám kacsint én pedig eljátszom hogy zavarba jövök. Nevetésben törünk ki, és még TaeHyung is felvonja enyhén szája szélét. 

   TaeHyungot mosolyogni havonta ha egyszer látom akkor már sokat mondok. Tény, hogy érti amit mondunk, csak megkönnyíti a helyzetünket. Bár ha jobban bele gondolok, nem is annyira jó, hiszen sokszor elfeledkezünk arról, hogy itt van, hiszen olyan csendes. Az a tény, hogy még koreaiul nem hallottuk a hangját, eléggé titokzatossá teszi, különös képen a nők körében. Az pedig csak dob az élményen, hogy amikor megszólal a maga kis kettes számrendszerével, a mély hangja még jobban beindítja a fantáziákat és az ábrándozásokat.

- 0-1-1-0-1-1-0-0-1-0-1-1. - kérdőn nézünk SeokJinre, aki csak bólint.

- Most mi van? Végre megtanulhatnátok ez a nyelvet, nem jó egyszerre informatikai zseninek lenni és még tolmácsnak is, főleg úgy hogy fizetésemelés nem is társul hozzá. 

- Mit mondott? - kérdezi NamJoon.

- Vízért megy. - feleli közhelyesen, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, hogy az emberek értik a kettes szám rendszert.

- Ez rosszabb mint a kínai... - fejét fogja JungKook.

- Áh dehogy is. Csak a hangszínre, gyorsaságra, és a kiejtés minőségére kell odafigyelni. 

- SeokJin, ne haragudj meg, de ez rosszabb mint a Kínai. Ki megyek vízért. - vágja oda YoonGi, akinek már elállta a fejét ez a fajta okoskodás. 

   Az este további részében még beszélgettünk, nevetgéltünk és JungKookot faggattuk a WHITE szabályzatával, hiszen csak úgy lehet tag, ha mindet megtanulja bele értve a száraz jogi részt is. Mikor már nem találtunk rajta fogást, feladtuk és inkább beszélgetünk tovább YoonShikről.

- Jól van. A nagyi a kedvence, hiszem olyan mint JiYoon, csak idősebb verzióban. - mondja JiMin.

- Igen, szerencsére a nagyszülők megengedték, hogy hetente kétszer elvigyem magamhoz, és akkor látogathatom meg amikor csak időm engedi.

- Akkor jól fogadták?

- Nem mondhatni. Mikor megtudták kiakadtak, de azt tisztelték bennem, hogy tisztességes munkám van és hogy kész vagyok vállalni a tetteimért a felelősséget. Bár ha így bele gondolok, talán YoonShik az egyik legjobb hibám! - neveti el magát YoonGi, aki ezzel a mondatával kiverte mindenkinél a biztosítékot. 

   Elszörnyülködve néztünk rá, mindenki arcán a mély döbbenet ült ki és a mi lett YoonGival kifejezés. Akárhogy is történt, valami megváltozott benne és ezt minden féle képen a jó irányba változtatta. Mosolyogva néztünk rá, egészen addig, amíg JiMin kikötötte, hogy nem vetet YoonShiknek harmadik születésnapjára semmilyen játék fegyvert és bármilyen erőszakot tükröző játékot. Mondani sem kellett, hogy YoonGi egyből vette a lapot és elsütötte, hogy egy kiképző táborba akarta beíratni. Az aggódó nagybácsi pedig szinte vérszemet kapva az büszke apa vállába ütött, mitől majdnem egy kisebb csapat háború tört ki. 

- 1-0-1-0-0-1-0-0-0.

- HoSeok! - fordított SeokJin, én pedig abba hagytam JungKook hajkócolását.

- HoSeok! - pattanok ki, és már az ajtóban is vagyok. - Jól vagy? - arca eltorzult, felső ajkára a vér rá száradt. Pupillája kitágult és engem néz, olyan mintha be lenne állva. JamNoon mellém érkezik, vállamra támaszkodik és mérőn végig nézi a srácot.

- Holnap beszélünk. - mondja hűvösen. - Menj aludni, és nehogy panaszt halljak rád.

- Oké. - feleli, és felindul.

   Ahogy elmegy közöttünk menta illata lengi körbe. Léptei túl halkak, viselkedése furcsa, általában többet beszél. Olyan semmilyen képet mutat.

- Valami nem stimmel vele. - állapítom meg úgy, hogy csak NamJoon hallja.

- Maradjak estére?

- Nem kell megoldom, ha lesz valami. De az biztos, hogy éber estém lesz.

- Biztos?

- Igen. - az este további folyamán szinte alig szóltam pár szót, a többiek elmentek, és amikor bementem HoSeok szobájába ő az ágy túl oldalán ült a kis lámpa fényénél, és nézett ki az ablakon. 

   Bementem a szobájába és elé álltam, de ő nem is reagált arra, amit tettem. Szemei előtt integettem de még csak pislogni sem pislogott. 

- Jó éjszakát. - mondta és eldőlt az ágyon mint egy fa darab. Kirázott a hideg, ahogy lecsukta a szemét de kézfeje még mindig ökölbe van szorítva. Kifelé indultam az ajtón, mikor megfordultam Ő ott volt mögöttem, és nagy szemekkel nézett rám, enyhén nyitott ajkakkal, mozdulatlanul.

   Sikítva, ugrottan egyet, még a könnyem is kicsordult. 

- Tudom, hogy rosszul érint a szüleid halála, de kérlek, fejezd ezt be. Megrémítesz. Jó éjszakát. -Zárom be előtte az ajtót, én pedig rohanok szobámba magamra zárom az ajtót, és ahogy az asztalomhoz érek, egyből hívom NamJoont.

- Vedd fel, kérlek vedd fel. NamJoon... - ekkor kaparó hangot hallok, ami az ajtóm felől hallatszik. - HoSeok?! - suttogom, mire abbamarad. A vonal másik fele még mindig süket. Próbálom YoonGit, de ő sem veszi fel, közben HoSeok újra próbálkozik, ezúttal már a kulcs ki esik az ajtóból. 

   Az ágy alsó részéhez hozzá van kapcsolva egy biztonsági rendszert értesítő gomb, ami egyből értesíti a központi rendszert. Mindezek mellett helyet kapott a biztonsági kamera is. Mindkettőt bekapcsolom, elnyúlok az ágyon és próbálok alvást szimulálni, de még előtte lentebb veszem a lámpám fényét épp akkorára, hogy az rá világítson ha bejön. 

   Szívem egyre hevesebben ver alig bírok mozdulatlan maradni. Kinyílik az ajtó Ő pedig - gondolom  - lassan indul felém, érzem, ahogy az ágy mögöttem megsüllyed. Tudom, hogy valamire készül, hiszen a légzése megváltozott. Nagy levegőket vesz, és mikor egy hallhatóan nagyot vesz hátamra fordulok, Ő pedig egy nagy kést tartva felettem akciómat látván szúrni készül.

   Torkom felett pár centivel megállítom a felém irányított kés élét. Teljes súlyával rátehénkedik, én pedig egyre jobban verejtékezve, és szuszogva tartom kezét, nehogy megöljön. Arca még mindig kifejezéstelen, pupillái még mindig nagyok. Kockáztatok egyet. Bal lábamat lendítem, hogy fejen rúgjam, közben a lendület hatására enyhén oldalasan kicsusszanok a kés alól, ami az ágyamba mélyed. Leugrok az ágyról ő pedig rám veti magát a késsel.

- Erre így nem érvényes a Fair Play szabályzat, ugye tudod? - mondom mire ő csak a kést forgatva jön felém. Most légy okos MinMi, alig lézeng valami az agyamba, de azok is épp teletömítik azt, annyira hogy képtelen legyek gondolkodni.

Ötlet, ötlet gyere elő!

Bingo!

   Az ajtó felé, megyek, közben csak védekezek, ütni aligha tudnék, hiszen olyan tempót diktál, mit még soha senkitől sem láttam. Lábbal rúg egyet, telibe talál én pedig megpördülve érek földet. Tovább folytatja a támadást, szúrna, de szétnyitom lábam, és egy kicsit hátrébb ugrok.

Hah...

   Többször megismétli, én pedig csak araszolgatok egyre jobban hátra, mikor elérem a falat. Nincs tovább menekülés, most már tényleg harcolni kell vagy meghalok. Szúrásra készül de kirúgom alóla a lábát, a kés felrepül, azt pedig még a levegőben való pörgése közben fal felé rúgom, ahol szépen meg is áll a folyosó másik végében, onnan egyből HoSeok szobája nyílik. Észreveszi, hogy nincs a kezében a kés, elindul felé, de én megrántom a szőnyeget, ő hasra esik én pedig átsétálva rajta akarok közelebb jutni a kés felé. Megfogja lábam a földre, ránt, pontosan maga elé, ő feláll megindul érte de én vissza tartom lábamnál fogva. A földön fekszem, lábába kapaszkodva, miközben ő csak vonszol engem. Elengedem, hisz  rá jövök, hogy nem tudom így feltartóztatni. Felállok és hátralépek a lépcső felé megyek, de mire oda érek ő már ordítva tart felém, lentebb lépek úgy öt fokot, de ő támad, rúgok egyet a kés kirepül ismételten kezéből egyenesen a nappali közepére zuhan. De elvesztem egyensúlyom és a lépcső felé kezdek esni.
Minden... lelassulni látszik.

- HoSeok... - suttogom halkan, még mielőtt az első fok élességét megízlelhetné gerincem, ekkor valami megváltozik. Ő pislog egyet, észreveszi, hogy dőlök - amit én csak lassított felvételként érzékelek - elkapja kezem, vissza húz, közben magát kicseréli velem. Én beütöm a fejem a húzásának hatására az egyik fokban, így mire észbe kapok, HoSeok a lépcső előtt fekszik, feje vérzik, és extrém mód kicsavarodva mozgás nélkül, néz fel rám. Akarva akaratlanul könnyek gyűlnek szemeimbe. Érzem, hogy valami eltört belül.

   Felpattanok, de megszédülök, lesietek hozzá, közben már hívtam a mentőket a karórámon lévő sürgősségi gombbal. Fejét ölembe húzom.

- Jól vagy? - kérdezi.

- Um, hívtam mentőket, tarts ki. - arcából kisimítom az oda nem illő tincseket.

- Mi történt?

- Nem lényeges. Semmi sem történt. - hazudom. -  Megbotlottál és leestél ennyi. - fejét ölembe húzom. Ekkor kinyílik kulccsal a bejárati ajtóm, és belépnek rajta. - Mentsétek meg! - kérem őket könnyek között. 

Erős fájdalom hasít fejembe, megszédülök, végül elvesztem eszméletem. 

39. rész

x.X.x

   Egy héttel később még mindig a pokol mélységét járom, és saját magam kívánom helyébe. Két napja a fekete a színem és folyamatosan sírok. Óriási üresség van mellkasomban, amit senki és semmi sem képes enyhíteni. Folyamatos sötétségben zuhanok a rejtélyes mentális, összeomlás felé.

- Kísérjük végső útjára, Choi JunHongot! - mondja a pap, mire felordítok, és a nyitott koporsóra esek. Zokogok, üvöltök, ordítok egyszerre. Fülem mellkasára tapasztom, és reménykedem, hogy csak tetszhalált játszik, még akkor is ha ez morbid lenne. Karommal szorítom jéghideg vállát.

- Kelj fel! Kérlek kelj fel! - suttogom, hisz még a beszéd is nehézkes. Ekkor egy meleg, igen is élő kezet érzek meg derekamon és vállamon. De még ő is remeg. Óvatosan húz el tőle, de már erőm sincsen tiltakozni. Úgy válok el tőle mint fától a levél. Csendben, békésen, de nem beletörődve. Egy különbség van, az hogy míg a fa és levél újra találkozik tavasz hajnalán, én soha többet nem fogok már vele iskolába menni, se moziba, csak odaát találkozhatunk még egyszer.

   NamJoon óvatosan húz közelebb magához. Fél oldalasan áll, én pedig vállába fúrom fejem, miközben fekete ingét elől és hátul is markolom. Könnyeim megállni képtelenek, az érzések pedig már rég elhagytak. Nem tudom, hogy miért sírok, és hogy meddig fogok. Egyedül csak azt tudom, hogy az ami bennem maradt, az semmivel egyenlő.

- Mély levegő! - NamJoon hangja kemény és ellenkezést nem tűrő. Orromon veszek be egy nagyobb slukk levegőt, de megcsap a tömény illata és ismét rákezdek. Szemem ég, torkom kapar, és amikor oldalra fordítom fejem, és meglátom, hogy épp lezárják a koporsót, körülöttem megáll az idő és ekkor döbbenek rá, hogy vége. 

Vége.

   Fúró hang, ahogy a négy sarokban lerögzítik a fedőt egy utolsót még belemar szívembe és anyjával egyszerre sírunk fel, majd ráborulunk egymásra. A koszorúk a falon lógnak, senki sem nyúl hozzájuk. Az oltár előtti tér tele van virágokkal és mécsesekkel, az oltáron pedig az ő képe, két fekete szalaggal átkötve néz, túl a koporsón. 

  Egy mosolygós kép van kitéve, amit még én készítettem róla, akkor maikor tavaly nyáron elmentünk a tengerpartra, és ő egy nagy kalapban mosolyogva ül mellettem a homokba tett matracon.

- JunHong nézz ide!

- Mi az? - fordította felém fejét.

- Mond hogy, MinMi a legszebb!

- MinMi a legszebb! - katt. 

  Fájdalmasan mosolygok a képre meredve, ami vissza rángat a valóságba.

- Anyuka hisz abba, hogy JunHong most a Mennyországból néz minket?

- Lányom, én nem hiszem, hanem tudom, hogy onnan néz minket. - ismét sírva fakadunk, majd követjük az addigra a toló asztalra tett koporsót, ami előttünk halad kifele a ravatalozóból. 

   Lassan lépkedünk, miközben egymás kezét fogjuk, érzem, hogy az én fájdalmam, semmi ahhoz, amit ő érez. Most nekem kell erősnek lennem, hogy ő érezze, mellette vagyok. Belegondolok abba a sanyarú ténybe, hogy neki már se férje, se fia sincs és csak magára van utalva. 

Milyen érzés lehet egy anyának, az hogy fia hamarabb távozik el az élők sorából, mint Ő?

  Becsúsztatják a koporsót a kocsiba, végül lecsukják a hátulját. A csapódás hangjára megremegek és újból rám tör a síró görcs lábaim pedig feladják a szolgálatot, de valaki vállamnál megtart. Kínzó lassúsággal nézek hátra, mikor észreveszem, hogy HoSeok áll mögöttem és együtt érzőn tekint le rám. Olyan gyorsan fordulok felé és érintem meg mellkasát homlokommal, hogy még magamat is megleptem. Kitört minden, újból magam alatt vagyok. Lassan simogatja vállamat végül enyhén megszorítja, jelezve, hogy "Légy erős!"

   Oldalra fordítom a fejem, és észreveszem őket. HoSeok mellett állnak, ugyan olyan WHITE egyenruhában, amivel a tiszteletadás legfelső határát adják az elhunytnak. Heten vannak, és a legvégén ott áll JungKook is. Mindenki itt van, csak azért, hogy leróják tiszteletüket, és hogy bennem tartsák a lelket, azért, hogy érezzem nem vagyok egyedül. Senki sem néz rám, csak merednek az autóra, úgy, mintha a végtelenséget fürkésznék, és mindenki olyan egyedülinek látszik. A hét férfi közül JiMin az, aki a legmegtörtebb.

   Tegnap volt HyunJin temetése, bár mondtam neki, hogy nem kell eljönni, és nem fogok rá megsértődni ha nem lesz jelen, ő ragaszkodott hozzá, arra hivatkozva, hogy ha én eltudtam menni, akkor ő is itt tud lenni. 

   Szeme még mindig duzzadt, vörös és karikás. Fáradtnak néz ki, egyik lábáról billeg a másikra, de mégis itt van. JiMint még sohasem láttam ennyire összetörtnek.

   Annyira elkalandozok gondolataimban, hogy mire feleszmélek, körülöttünk a tömeg már szinte majdnem feloszlott, és elindult a temető mélyébe.. 

- Menjünk. - közli NamJoon.

- Nem szeretnék. - mondom, elhúzódva HoSeoktól. - Nem akarok egy lenni a sok közül. Majd egy másik időpontban eljövök, amikor csak kettesben tudok lenni a gondolataimmal és az emlékével. 

- Biztos ezt akarod? - kérdezi SeokJin, TaeHyung pedig kérdőn bólint.

- Igen. Menjünk haza. 

   

x.X.x

   Hulla fáradtan dobom le magam az irodában asztalom mögötti székre. Nagyot sóhajtok, miközben hajamba túrok. Asztalomra pillantva észreveszem, hogy egy adag dokumentum van letéve rá. Felemelem a kagylót és telefonálok SeokJinnek.

- Haló!

- Szia. Megkaptad?

- Ha ez az, amire gondolok, akkor igen.

- A kért vizsgálatok eredményei, közted és közte.

- Köszönöm.

- Szívesen, NamJoon. Kérsz egy kávét?

- Igen. Köszönöm.

- Ugyan. Viszem. - hátra dőlök, és arra gondolok, hogy vajon tényleg ennyire mazochista lennék, hogy temetés után, nem haza indulok, vagy kísérem haza MinMit, hanem inkább a céghez megyek vissza, hogy lekössem gondolataimat. Erőteljesen szemezek a dokumentummal. Kíváncsiságom arra buzdít, hogy "Nyisd kis!", míg eszem arra, hogy "Tudod te az igazságot ne kínozd magad!" De be kell bizonyítanom magamnak, mert bizonytalan vagyok. Ha ez megtörténik, sokkal tisztábban fogok látni, és tudom majd kezelni az érzelmeimet, fölösleges gondolataimat és talán megtudhatom, hogy vele mi történt az elmúlt majd két évtizedben. Kopogás hallatszik az ajtó felől.

- Gyere be!

- Meghoztam a kávét.

- Oh, köszönöm. - leteszi a kévét az asztalra, majd hoz egy széket és leül mellém, térdére támaszkodva.

- Megint kezd kijönni a munka mániád. - közli velem SeokJin, aki még mindig a hivatali ruháját viseli, annyi különbséggel, hogy a kitüntetéseit vissza tette a széfbe. - Szeded a gyógyszered?

- Arról letettem már. Te is jól tudod!?

- Igen, de lehet egy hétig megint szedned kellene.

- Először megpróbálok egyedül kilábalni, és ha végül nem fog menni, akkor veszem be őket.

- Múltkor is ezt mondtad, és majdnem megőrültél! - lemondóan lehajtom fejem, mert igaza van. Előhúz egy kis fehér dobozkát a zsebéből, megrázza és elém tartja. - Vegyél be kettőt, minden reggel és este egy héten keresztül. 

- SeokJin! - szólok rá erényesen.

- Kim NamJoon! Vedd be! - úgy rázza előttem, mintha egy kis zacskó gumicukor lenne. Kikapom kezéből, és az asztalra teszem.

- Utállak! Nézzük meg a dokumentumot. - hajolok előre.

    Kíváncsiságom győzött, és még ha remegve is, de kinyitom a kemény kötésű dokumentumot és kihúztam a köteg orvosi jelentést, úgy tíz oldal lehet, a különböző orvosi vélemények miatt, analízisek hosszú levezetése és az orvosi szakvélemények miatt.

- Az utolsó oldalon van a lényeg, amit a professzor írt. - sietve odalapozok, és olvasni kezdem. 

- Ezt nem hiszem el! - döbbentem helyezem ölembe a lapokat.

- Mi az? Mit ír? Bökd már ki! - sürget SeokJin, ekkor benyit TaeHyung és mögém jön, végül elkezdi olvasni a papírokat. Teljes döbbenettel és vegyes érzelmekkel tömve nagyot nyelek, és rémülten SeokJinre nézek.

- Pozitív! Minden pozitív! 

x.X.x

   Miután haza értünk MinMi egyből felment a szobájába, átöltözött és magára zárta az ajtót. Én lent a konyhában tevékenykedek, valami vacsorát próbálok összehozni. Mivel még soha életemben nem főztem, ezért először kikerek, néhány könnyűnek tűnő ételt, majd annak a készítési menetét többször áttanulmányozom az asztal mellett ülve, végül a iPademet vastag átlátszó ragasztóval felragasztom  a konyhaszekrény egyik ajtójára, hogy onnan tudjam nézni a lépéseket. 

- Tegyük fel főni a vizet, majd ha forr helyezzük bele a rizst. - olvasom hangosan, mint egy elemista elsős. - A rizst át kell mosni? Ha igen hányszor? - telefonomért nyúlok és tárcsázom a mester számát, amit a bajnokság óta nem láttam. Habár kicsöng a telefonja, nem veszi fel. - Talán csak túl elfoglalt. - motyogom magam elé. - Akkor kimosom kétszer, biztos jó lesz, így is. 

   Lassan lépésenként haladok a fogások elkészítésével, és habár délután négy órakor kezdtem hozzá, este fél kilencre kész is lett a két fogásos ebédre szánt vacsora. Utolsó kóstolást végrehajtom, és csalódottan veszem észre, hogy  kicsit sótlan. Teszek még bele egy kis sót, összekutyulom, ismét megízlelem, és ekkor már tökéletes. Végül megterítek, és elmegyek fürödni. 

    Mikor kilépek a fürdőből észreveszem, hogy MinMi ajtaja nyitva van. Egy szál törölközővel a derekamon, átballagok szobámig, felveszek egy kényelmes melegítőt, hozzá egy laza fehér pólót és leindulok a nappaliig. Ledobom magam a kanapéra és lustán onnan nézem a tévében a híreket. Később csatlakozik hozzám MinMi is.

- Szia.

- Szia. Te főztél? - szívem majd kiugrik a helyéről talán jól főztem? Észrevette az igyekezetemet. Úgy kezd el bennem ugrálni a kis HoSeok, mintha csak egy nagy álma vált volna valóra. Persze a külvilág felé semmit sem mutatok, vagyis reménykedek benne. 

- Igen. Jó lett?

- Érdekelne valami. Mond, te szerelmes vagy? - zavarba hozott a kérdésével és ezt már nem tudom leplezni. Érem, hogy fülig vörösödök.

- Nem, miért?

- Akkor miért sóztad el? - komoly tekintete megrémít, olyan mintha épp egy menedzser ülne mellettem, aki a hivatalban épp ülésezik. Semmit sem lehet leolvasni tekintetéből. 

Tetesd a hülyét, azzal megúszhatsz mindent!

- Tényleg elsóztam?

- Nem kóstoltad meg a végén?!

- De csak olyan volt, mintha sótlan lenne, ezért tettem bele még egy kicsit.

- Én pedig kiittam majdnem a fél csapot, csak azért mert túl sóztad! 

Ezt jól megkaptad, HoSeok! 

- Mint szakács a szakácsnak, egy tippet fogadj el. Inkább legyen sótlan az étel, minthogy túl sós legyen, mert a végén még megtudod sózni ha kell. Oké? - mosolyodik el a végén.

- Oké. - mondom.

- Szeretsz főzni?

- Igazából, most főztem először. - vallom be.

- Valahogy gondoltam. - kacag fel.

- Hogy-hogy?

- A konyhaszekrényre felragasztott iPadből következtettem! 

- Ja, hogy az. - nevetünk mind a ketten.

   Hiába nevetünk együtt alig harminc centiméter távolságra, mégis olyan, mintha egy grandkanyonnyi szakadék tátongna közöttünk. Ő áll az egyik oldalon én pedig a másikon. Innen olyan mintha ő a legszélén állna, és készülne leugrani, én pedig szeretném megmenteni, de nem tudok oda menni, így kénytelen vagyok nézni azt, ahogy a vesztébe rohan.

   Ma egy olyan oldaláról láthattam, amit soha többé nem akarok látni. Olyan törékeny és érzékeny volt, amit leírni nehéz. A hontalanság és a teljes kétségbeesés teljesen átjárta, és vele együtt engem is. 

   Mindent megfogok tenni azért, hogy több fájdalom ne érje őt, és megfogom őt védeni mindentől. Azért fogok keményen dolgozni, hogy jobb legyek és hogy feltudjak nőni az ő nagyszerűségéhez. Még többet tanulok és dolgozok majd miatta.

Azt szeretném ha mosolyogna.

- Tovább folyik a nyomozás a nagy transzparens gyártulajdonos Mr. Jung családjával és a család barátjának halálával kapcsolatban, ami még három napja történt a négyes főúton, amikor az autó frontálisan ütközött a szembe jövő vegyi anyagot szállító kamionnal. Az ütközés és robbanás hatásra mindkét jármű megsemmisült. Az öt áldozat azonnal életét vesztette, a rendőrség nagy erőkkel keresi a család egyetlen túlélőjét Jung HoSeokot, aki a személyzet szerint két hete nyomtalanul eltűnt, amikor is a családban kisebb-nagyobb veszekedések voltak... - hogy a továbbiakban mit mond a tévé nem tudom, mert a képernyő bal oldalán megjelenő képemet fürkészem nagy szemekkel, amikor kopogtatás hangja zavarta meg elmélyült gondolkodásomat. 

- Szép estét! Igen... Itt van... Kérem jöjjenek be. - hallottam MinMi hangját, de én még mindig elszörnyülködve, mozdulatlanul ülök egy helyben. Ölemben kezeimmel, amikbe már elmorzsoltam két kósza könnycseppet.

- Ezek szerint elkéstünk... - állapította meg az egyik rendőr.

- Igen, kurvára elkéstek! - pattanok fel. - Ilyen gyorsasággal, nem is csodálkozom! A rendőrség szájában dolgozok és három nap kellett ahhoz, hogy megtaláljanak. Gratulálok! Elismerésem a Rendészetnek! Még milyen jó, hogy nem hagytam el az országot, igaz?

- HoSeok, túlzol...

- Túlzok? Akkor túlzok! A családom meghalt három napja és nekem most kell megtudnom? Méghozzá a tévéből? Nem az lenne a normális, ha az eset után három órával már kopogtatnának, úgy mint most. De nyugodjanak meg. Kopogtatni már jól tudnak. - semmivel sem törődve megfordulok és szobám felé veszem az irányt. Bőrdzsekit és fekete farmert húzok magamra. Hajam oldalra fésülöm, telefonom zsebembe nyomom az asztalról kezembe veszem a kocsi kulcsomat és sietve távozok. 

   Magam mögött becsapom az ajtót, gyorsan indítom a motort. MinMi jön utánam, és a motor háztatőre csapja erősen a kezét.

- Hagyd abba! - ordítja. 

- Menj az úrból!

- Nem! Hagyd abba!

- Tűnj el!

- Szükségem van rád! Nem mehetsz el! - ordítja. 

- Nem érted? Menj el! Nem akarok neked fájdalmat okozni, ezért megyek el!

- Szállj ki! Azonnal! 

- MinMi!

- Jung HoSeok, szállj ki ebből a rühös autóból vagy rád gyújtom! - kiálltja, és mikor tudatosul benne, hogy mit mondott, gyorsan szája elé kapja kezét.

-  Úgy van, küldj utánuk nyugodtan! - indítom a motort, kiengedem a kézi féket és a gázra lépek. Ő elugrik. Bekapcsolom a Skillet Hero című számát, és kihajtok az útra. Az úti célom a haláluk helye, és a családi ház!

x.X.x

- MinMi!

- Jung HoSeok, szállj ki ebből a rühös autóból vagy rád gyújtom!- Rögtön megbánom, hogy mit mondtam, szám elé kapok. Elszörnyülködve gondolok magamra.

-  Úgy van, küldj utánuk nyugodtan! - kiálltja, nekem pedig el kell ugranom a kocsi elől, vagy különben elütne. Az ugrástól a jobb bokám meghúzódik és bicegve megyek ki az út közepére.

- HoSeok! Gyere vissza! Szükségem van rád! - kiáltom, és sírva, fejemet fogva földre esek. - Én... én szeret... lek... gyere vissza! NE MENJ! HALLOD! GYERE VISSZAA~

38. rész

x.X.x

   Napok óta a WHITE-ban vagyok, úgy mint egy Kollégiumban. Ott alszok, és ott is kelek annyi különbséggel, hogy még ha pihenek is még fáradtabban térek magamhoz, mint ahogy lefeküdtem. Az izomláz az első fél nap után  jelentkezett, azóta még a járás is nehézkes.
   A hármas számú gyakorló pálya végén fekszem kidőlve, mellettem NamJoon liheg. Azt mondta ő is végig csinálja velem, hogy  felfrissítse emlékezetét, és hogy gyakoroljon.
- Főnök?
- Mi az, JungKook?
- A suliba... igazolá...s hogy lesz? A szüleim biztos idegesek, hogy lassan két hete nem mentem haza. - bököm ki, és akkor eszembe jut, hogy nekem is mennyire hiányoznak.
- Mikor átvittünk MinMihez, akkor aznap kikerestettem az adataidat SeokJinnel és TaeHyunggal. Miután megtaláltuk felhívtuk a szüleidet, hogy elfelejtettél szólni, hogy három-négy hétre külföldi utazást nyertél, jó tanulmányi versenyen, Amerikába. - ijedten felülök.
- És... elhitték? - kikerekedett szemekkel nézek rá.
- Persze. - mosolyog - Még az iskola is elhitte, mikor elmondtuk, hogy te pályáztál egyedül erre a külföldi ösztöndíjra.
- Hát, köszönöm. Vagy mi. - vakarom meg tarkóm.
- És, jó Amerikában? - kérdezi.
- Soha jobb. - nevetünk fel az edzőteremben.
- De MinMinek ne szólj, hogy  így edzünk, mert tuti kiakadna ha tudná, hogy enyhe agyrázkódással így ugrálsz, meg futkosol.
- Örök titok. - nevetünk fel, megszólal telefonja felpattan, de még mielőtt felvenné, kiadja a parancsot, hogy csináljam meg megint a pályát ezúttal a legkevesebb hiba számmal.
   A földalatti terem falához lapulva megyek át a terem másik végébe. Maga a terem vagy százötven méter hosszú és úgy hetvenöt méter széles. Ahogy végig nézek a feladatokon, inkább néz ki a terem a KungFu Pandából ismert pályára, amin még az első részben Po többször elbukott, mint egy igazi gyakorlónak, csak nincsenek tüskés buzogányok, sem lángoló nyilak, amik szíven kívánnak szúrni. De mégis ahhoz hasonló, de mégsem. A pálya egy nagy fallal kezdődik, amire fel kell futni. Ha feltudtál mászni a majd két méteres falra, azután egy max tíz centiméter széles, két méteres palló, amin végig kell menni, azután pedig megint szembe találod magad egy még egyszer két méteres fallal, amire ugyan azzal a nekifutásos technikával kell feljutni, csak most a talaj kicsit más.
   Ahogy magamban nézem át az előttem álló akadályokat, úgy veszem észre, hogy a léc felénél állok, és futásra készen feszülnek meg izmaim. Lendületet veszek, de megcsúszok más az első lépésnél leesek a lécről. Hátam a majd ötven centis szivacsra zuhan, és ahogy nézem a magam felett remegő lécet, úgy látom magam előtt lelassítva az esésemet. Az előző két próbánál is itt estem el a legtöbbször.
- Feszítsd meg a gerinc- és hasizmod. Koncentrálj arra, hogy felfele törekedj főleg nyakból, illetve csak a célra koncentrálj! - NamJoon hangja fejemben kering. Lassan felállok és nekikezdek újból.
   Fent az első akadály tetején körbenézek, és észreveszem, hogy NamJoon nincs már a teremben, de még a fenti üveggel védett kukkolóból sem figyel senki sem.
Egyedül vagyok.
   Megnyugtat ez a csend, de valahogy mégis nyomaszt. Jó érzés, hogy nincs itt NamJoon, azért hogy figyelje minden lépésemet, és ha úgy adatik, akkor leszóljon. Most nincs bennem a megfelelni akarás. Úgy állok a palló előtt, hogy most nincs veszteni valóm. Nem akarok megfelelni, csak végig csinálni. Nem miatta vagy a cég miatt akarom megcsinálni, mint ahogy eddig is tettem, hanem kivételesen magam miatt. Ha leesek senki sem fog leszidni, hanem csak belezuhanok a matracokba.
Magam miatt csinálom.
   MinMi arcára gondolok, hogy milyen boldog lesz ha megtudja, milyen sok mindenre haladtam. Keresek egy célt, amiért megakarom csinálni, és belekapaszkodok, majd felhúzom magam, közben lelki szemeim előtt csak az akadály lebeg. Pislogok egyet és már négy méter magasan vagyok.
- Sikerült! - örömömben felugrok egyet, de megszédülök fejembe fájdalom hasít. Nevetve esek a matracokra, majd pedig kacagva törlöm le homlokomról az izzadtság cseppeket.
A fali időmérőre pillantok, ami mindig akkor indul el újra, ha nyomást érzékel a start előtti piros vonal. Az óra az első három akadályra húsz másodpercet mutat. Minden elsőre sikerült, és nem hibáztam. Most már csak azt kell elérni, hogy gyorsabban tudjam végig hajtani a feladatokat.
Jöhet a pálya második fekete leveses fele!

x.X.x

   Éles sikításra ébredek, és egyből felpattanok az ágy mellől. MinMi sikított, de már kezeivel erősen be is tapasztotta száját. Felkapcsolom a halvány fényű éjjeli lámpát az éjjeliszekrényen, majd visszasietek hozzá.
- Sss! - nyugtatgatom, és úgy bánok vele, mint egy kisgyerekkel. Az ágyat megkerülve bebújok mellé és ölembe húzom. Lassan kezdek jobbra majd balra dőlöngélni, ő pedig pólómba bújik. - Minden rendben lesz. Hamarosan jobban leszel...
- Meghalt... JunHong... - újból sírni kezd.
- Tudom. - erősebben megölelem, hogy érezze itt vagyok. - Nem a te hibád.
- Én húztam meg a kioldót, az én bőrömön szárad...
- Csak a munkádat végezted...
- Milyen otromba munka...
- Most fáj, de idővel megfogsz békélni...
- JunHong, jó ember volt. - mondja. - Nem csatlakozott volna egy ilyenbe, ha nem kényszerítik. Ő soha. Egy pókot is félt megölni, ezért volt hogy az ablak sarkában hagyta őket és még bogarakat is gyűjtött nekik.
- Ez furcsa egy szokás. - mondom.
- Sose volt százas. - neveti el magát halkan.  Halk, fájdalmas fél kacaj ez. De a kacaj, fél út a gyógyuláshoz.
- Te nevettél. - lágyan taszítom el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem, nem nevettem. - mondja komolyan.
- Pedig én úgy hallottam, mintha kuncogtál volna.
- Képzelődtél!
- Igen? Akkor megnevettetlek.

x.X.x

   Rémálmom volt. JunHong volt benne és vérben feküdt, holtan. Egy fekete ruhás alak állt felette kezében egy bot volt. Épp lendítené a botot, amikor felkiáltok, ő megijed és elfut. Ezután az álom után keltem fel, és mire észbe kaptam már valaki ölében ringatóztam. Hangja nyugat, miközben sziszeg nekem. Beszélgetésbe elegyedünk. Amit ő mond, arra én válaszolok, de mégis üresnek érzem magam.
- Meghalt... JunHong...
Meghalt!
És ezen semmi sem tud változtatni. Én öltem meg és ez, életem végéig kísérteni fog. HoSeok aggódik értem, úgy beszél hozzám, mint egy kis ötéveshez. Ami végül is jól esik. Pont erre a fajta gyermeki törődésre vágytam, amit soha nem kaptam meg a szüleimtől, de... nem ilyen áron.
- Igen? Akkor megnevettetlek. - mondja, és ölébe kap.
- Hova megyünk? - kérdem, de nem válaszol. A fali órára téved tekintetem, ami 1:32-őt mutat. Nem tudom mit tervez, de annyira üresnek érzem magam, hogy még a gondolat gondolatára sincs erőm gondolni. Érzem, hogy lép egyet, sőt még mellkasának emelkedését is érzem, csak saját magamat nem érzem. Nem tudom, hol vagyok vagy hogy miért vagyok, mindenemben érzem a sötétséget és az ijesztő ürességet.
   Olyan mintha elhagynám magam és semmit sem tudnék. Mintha a nagy fekete űrben zuhannék, és körülöttem milliónyi csillag sziporkázna. Érzem hogy nyitva a szemem, de nem érzékelem a külvilágot. Azt hiszem ez az a pillanat, amikor a gondolat, az elme mélyebb bugyraiba süllyed az érzékelésnél, és csak zuhan és zuhan.
De meddig zuhanhat, ebben a csillagokkal teli világban?
   Érzem, ahogy letesz, valami keményre. Felnézek rá, de semmilyen érzést sem váltanak ki belőlem azok az aggódó szemek. Összeszorított ajkai megfeszülnek még jobban, majd felnyúl. Megrázom fejem, pislogok egyet és észreveszem, hogy a fürdőkádban fekszem. Minden érzékszervem visszatér.
- Szóval vissza tértél. - mondja és kísértetiesen mosolyog.
- Mit tervezel? - kérdezem ijedten tekintve a felettem álló HoSeokra. Ő csak kezébe veszi a tusolót és megnyitja, a vizet pedig rám irányítja. Ijedten sikítok fel. - Ez jég hideg! - próbálok védekezni a borzasztóan hideg vízcseppek ellen. - Stop! - kiáltom.
- Csak nem hideg?! - úgy vergődök a kádban, mint egy partra vetett hal, ami éppen fuldoklik. És tulajdon képen úgy is érzem, a sokadik vízcsepp után, ami lemegy a tüdőmbe.
- Elég legyen, HoSeok!
- Dehogy is, még nem vagy mirelit!
- Jó, oké, felfogtam. Nem lehetek depressziós. Felfogtam hagyd abba!
- Nem hallom!? - és még közelebb tartja arcomba a hideg vizet, miközben ő gonosznak sehol sem tűnő ördögi kacajt hallat, extra béna pózba beállva löveli felém. - Jéggé fagyasztom a világod! Muhahaha...
- Légy szíves. - nevetem el magam, mire lentebb veszi a vízsugarat. - Te állat! - nevetek még mindig.
- Úr isten, a királynőre nem hat a varázs. Elfogja pusztítani Apraja falvát! Teletabi menekülés!
Tényleg úgy kezel, mint egy ötévest!
   Eldobja a tusolót, és az ajtó felé indul, megjátszott béna futással. Én elkapom a tust maximumra állítom a hideg vizet és csurom vizesen a kádban állva, felé tartom, miközben elkiáltom magam.
- Ne, csak a gombokat ne! Gumicukorból vannak!
A vízsugár  keresztül lövell a fürdőn, végig áztatva a csempét végül eléri HoSeok hátát. Eljátssza  hogy mekkora fájdalmat okoz neki a hideg víz, és hogy haldoklik, de tovább megy végső elgyengülésében.
   Elzárom a csapot és kipattanok a kádból, óvatosan lépkedek a csempékre, nehogy hátast essek. Az ajtó előtt nagy levegőt veszek, felkészülök az esetleges legrosszabbra. Kinyitom. HoSeok áll az ajtó előtt, és amint meglát lehajol és vállára dob.
- Engedj el! - ütöm hátát, de mintha meg sem érezné.
- Ha elengedlek, akkor leesel, tényleg ezt akarod? - kérdezi, miközben halad a folyosón. Átgondolom a helyzetet, és arra a döntésre jutok, hogy inkább csendben maradok, és nem vergődök, nehogy véletlenül fejre ejtsen.
   Levisz a lépcsőn, majd a nappaliba ledob, és elmegy a konyha felé. Egyedül hagy hideg vizes ruhában a nappali kellős közepén. Nézem a plafont és akaratlanul elmosolyodok.
Milyen bolond ez az ember. 
Felülök, és körbenézek. Síri csend uralkodik a házban.
- HoSeok! - kiáltom nevét, inkább bizonytalanul, mint ellenkezője. Lassan feltápászkodok, és ismét nevét kiáltom. Nincs válasz. Elindulok a konyha felé.
   Egyedüllét hangulata száll le rám, és elbizonytalanodok. Mi van akkor, ha HoSeok elesett és beütötte a fejét valamibe, a vizes zoknija miatt? Úgy beveri a fejét, hogy kórházba kerül, vagy belehal? Aggodalom, és féltő érzés uralkodik el rajtam, és még gyorsabban de óvatosabban is indulok meg a konyha felé.
   A konyhában egy darab gyertya ég az asztalon, de a korom sötétségben nem látok semmit. Kapcsoló felé nyúlok, felkapcsolom és az asztalon észreveszek egy csokoládés Muffint. Körbenézek és sehol senki, ahogy az asztal elé lépek észreveszem, hogy a Muffin nagyobb, mint amilyennek látszik. Tetejére a mosolyogj! szó van írva. Félmosolyt húzok arcomra.
   Kihúzom a széket és ráülök. Ekkor egy pihe száll az asztalra, felnézek és egy kezet pillantok meg fejem fölött, mikor megfordulok szembe találom magam HoSeokkal, akinek a kezében egy tál tollpihe van.
- Meg ne merd! - parancsolok rá!
- Úgyis én takarítom fel! - megfogja a tálat és felém emeli. A pihe úgy tapad rám, mintha mézzel lennék bekenve. Fújom ki az orromba került pilléket, számról pedig elszedegetem a nagyon tapadós pilléket.
- Nézd már! MinMi tiszta toll. - hangjából árad a humor és a szeretet. - Csak nem tapadtak rád? Ó te szegény!
- Ezt most miért kaptam?
- Nem szeretem a csupasz nőket!
Idióta!
- Tudom, most idiótának tituláltál!
- Honnan...?
- Mindegyik ezt mondta...
- Mindegyik....
- Poén volt. - nyugtató a hangja. - Egynek sem volt ilyen jó estélye. - félrehúzza száját, és lemondóan néz el. - Te még Muffint is kaptál! - komolyabb a hangja, pedig vicceset mond. Komolyra vált a hangszín.
- Miért csináltad?
- Azt akartam, hogy nevess. Valamennyire sikerült is. Aggódtam érted, és úgy hiszem, hogy a mosoly, képes a legjobban meggyógyítani az embert.
- Jól leszek. Ne aggódj. - mondom, próbálom magammal is elhitetni.
- Csak azt akarom, hogy ne add fel. Tudom, hogy sokat jelentett neked JunHong, de próbáld meg, nem fel adni. Neked van kiért élned. Csak, ne hagyd el magad. Kiderítjük mi történt vele.
- Ígéred?
- Ígérem. - határozottsága megrémít, de biztos, hogy komolyan gondolja. - De megyek, mert még az alsógatyámat meg kell szárítani, mert elfelejtettem mosni az elmúlt két napban. - zavartan vakarja meg fejét. - megfordul és elindul, de még utána szólok.
- Köszönöm. - megfordul, végig néz rajtam, elmosolyodik jeti szerű tollas, vizes mindenemen, majd bólint és felmegy.
Azt hiszem, most jól esne egy ölelés...

37. rész

x.X.x

   Napok telnek el, és senki sem tud semmit. MinMi néha fel hívja a NamJoont, hogy jól van, majd bontja a vonalat, azért hogy semmi se tudjon vele többet beszélni. Kósza hírek terjengenek a cégben, afelől, hogy miért tűnt el MinMi. Az egyik az, az, hogy azért mert az egyik tolvaj a barátja volt és a munka miatt, megkellet lépni azt a lépést, amit senki sem akart volna az életében, és lelőtte azt. Ha ez tényleg igaz, akkor mindennél jobban maga alatt lehetett.
- Több napja már, hogy nem jött haza. - mondja JiMin, miközben délutáni alvásra invitálja unokaöccsét.
- Aggódom érte.
- Legutóbb azt mondta, hogy jól van. Bízhatsz benne. Biztos csak... megtört... - mondta JiMin. - Felviszem YoonShiket a szobájába. Ő legalább nyugodt. - megindul az emelet felé. Én pedig aggódva zuhanok a fotelbe.
   Migrén hatású fejfájás nyom el, és még a kör-körös masszírozás sem segít rajta. Hosszas csend és magamba zuhanás után a csengő megszólal. Elkínzott lassúsággal indulok meg felé, mire odaérek JiMin is megérkezik. Nem tudom, mi ez a nyomott érzés, ami az elmúlt három napomat kínozza, de valami elviselhetetlen. Ugyan ezzel átfűtve nyitok ajtót.
   Az ajtó előtt egy srác áll, amit JiMin JinYong néven üdvözöl.
- Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdezi.
- MinMit hoztam haza. - kipattan szemem.
- Merre van? - kérdezem, határozottabban, mint azt akartam.
- A kocsiban alszik... ki van ütve... - Jimint követve, sietek az autó felé. Az anyós ülésen ül, fejet lehajtva alszik.
- Mi történt vele? - kérdezem. Szívem majd megszakad, hogy így látom. Együttérzés érzése árad szét ereimben.
- Most engedték ki a pszichiátriáról.
- H-hogy? - dadogom.
- Te vagy HoSeok, igaz? - kérdezte JinYong
- Igen.
- Kwon JinYong vagyok. Én voltam MinMivel, amikor megtörtént az eset. Annyira felzaklatta, hogy saját maga ölte meg legjobb barátját, hogy az eset után összeesett és a mentőben, őrjöngeni kezdett, intravénásan nyugtatót adtak neki, majd miután megérkeztek, alig fél óra alatt a nyugtató kifutott szervezetéből, és miközben a doktor vizsgálta ismét rá kezdett. Az én hibám, ha jobban figyeltem volna, akkor nem kellett volna... - hangjában az együttérzés legmélyebb forrása halasztódott. Talán őt sújtotta le a legjobban, mert nem tudta megvédeni. - Remélem felépül.
   Ölbe véve felvittem szobájában ágyába tettem, majd jól betakartam. Széket húzok ágya mellé és nézem ahogy lassan emelkedik mellkasa.

" Erős nyugtatókat írtak fel neki, és azt mondta a doktor, hogy a gyógyszerek mellé erős antidepresszánsokat kell szednie, ezzel segítve a feldolgozást, illetve az elfogadást!"

   JinYong, mondata folyamatosan agyamban zakatol és arra gondolok, hogy hogyan tudnék segíteni rajta. Habár egy szerettünk elveszítésének traumáját feldolgozni nem a legegyszerűbb dolog, vagy talán a legnehezebb dolog a világon, valahogy mégis túl kell esni rajta. Ahhoz hogy felépüljön, olyan dolognak kell történnie körülötte, ami örömmel tölti el, és elfeledteti vele ezt a traumát.
   Gondolkodás közben nagyot ásítok, talán jobb lenne pihenni, de nem akarom magára hagyni MinMit, főleg most. Lassan elnyúlok az ágy szélén, karomat átdobva derekán. Elvileg az altató miatt még órákig ki lesz ütve, addig én is pihenek hosszú kialvatlan éjszakák után végre először. JiMin addig, majd vigyáz unokaöccsére én pedig megálmodom, hogy hogyan kellene ezt a történetet tovább írni.

x.X.x

   JiYoon mellett vagyok, a reggeli vizit óta. Békésen szunyókál, egyenletesen veszi a levegőt. Épp olyan, mint mikor először láttam, csak most más teremben, illetve más körülmények között. Ugyanis a betegirányítóból egyből az intenzívre küldtek, ahol belépés előtt egy zöld védő ruhát kellett felvenni. Majd  az intenzíven belül a vörös szektorba kísértek, ami a súlyossági szintet jellemzi.
   JiYoon élet halál között lebeg és a legutóbb szenvedett súlyos agykárosodás következménye kép a felépülésének esélyei a nullával lett egyenlő. A szívmonitor, minden apró eltérést kimutat, de jelen pillanatban is két elfogadható pont között ingázik, a lélegeztető gép is csendben dolgozik, csak néha csipog egyet, hogy jelezze én-is-itt-vagyok. 
Bár ne jelezné!
Bár ne lenne minden ennyire szar!

Ennyire, elcseszett!
   Szorosan tartom kezét, bár nem tud se beszélni, se mozogni én akkor is őt tartom a világ legszebb, legjobb és legegészségesebb emberének.
   Az agyinfarktus mérete nagy kiterjedésű volt, ami a beszédet és a mozgást érintette. Ebből nem fog felgyógyulni, próbálok optimálisan hozzá állni a dolgokhoz, de az áttétes rák és az agyinfarktusból való felépülés esélye, igen csekély. Ha tehetek egy javaslatot, hívjon papot az utolsó kenetért, és imádkozzon érte, hogy hamar jobb létre szenderüljön, hogy ne érezzen több fájdalmat....
   Talán... mégis jobb lenne elengedni, de az fájna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek. Ha JiYoon meghalna, és kiderülne, hogy egy gyermek miatt hagyta ott anno a családi házat a szülei biztosan mindent megtennének, azért, hogy magukhoz vegyék YoonShiket. De én vagyok az apja, anyja utáni törvényes vagy törvénytelen gyámja, a vérem folyik pici testében és ha kell akkor is megvédem ezt a pici csodát.
   Ha viszont azt nézem, hogy mennyire nem érzem magam késznek a gyermek felnevelésére, akkor biztos a család kapná meg. Amiről nem tudok semmit. Tény, hogy gyermekeiket nagyszerűen nevelték föl, de vajon hogy bánnának, egy nem házasságból született gyerekkel, akinek apja egy olyan szervezetnél dolgozik - amiről a köztudomás nem is tud -, és egy mester lövész? Egy gyilkos, aki ha kell könnyű szerrel, érzelmek nélkül megkínoz egy embert, hogy információkat szedjen ki belőle. Ha mindezt megtudnák, akkor egy életre elvágtam magam az ősöknél.
Miért van ennyi gond?
Miért kell ennyi rossznak történnie?
    Az orvos azt mondta, hogy JiYoon nem tud beszélni, sem járni, valamint nagy valószínűséggel fel sem fog ébredni, soha már. De azt egy szóval sem mondta, hogy nem tud gondolkodni, és hogy válaszolni sem tud. Megszorítom kezét, és próbálom megfogni az utolsó reményt, afelől hogy érti mit mondok.
- JiYoon, YoonGi vagyok. Érted, amit mondok? Szorítsd meg a kezem ha érted, kérlek. Tudom, hogy nehéz, de adj egy jelet, hogy ha érted. - feszültség száll rám, és minden apró jelet felfokozott izgalmi állapotban várok. Egy nagy mellkas emelkedés, és a lélegeztető gép csipogása, az ami jelnek tekinthető.
- Szóval érted. Akkor így fogunk beszélgetni. - elmosolyodok. - Most mosolyogtam. Tudom, hogy szereted, amikor mosolygok, bár ettől évekig megfosztottalak. Hidd el... ha tudtam volna, hogy... hogy állapotos vagy, ha tudtam volna, hogy... min mész keresztül, még hamarabb elkezdtem volna utánad kutatni. Én végig utánad kutattam. Az nap este, amikor elmentem, az a munka miatt volt, nem azért mert nem akartalak megismerni, de legfőképp nem azért mert kihasználtalak. Én bennem már akkor is megvolt az a szikra... csak... féltem. - várok, hogy megszólaljon, várom, hogy felemelje a kezét, az arcomat végig simítsa, és azt mondja, tudom, nem bánom, de mindez nem fog megtörténni. Kezét arcomhoz emelem, hogy elhitessem magammal, hogy mindezt Ő csinálja. Hüvelyk úja megmozdul és végig simít arcomon, ezzel meglepve. Szemem könnybe lábad, szívem meghasad.
Fáj, minden fáj...
   Szemét még mindig nem nyitja ki, meg sem mozdul, mégis annyira él, túlságosan él. Szívemben örökre élni fog. Ez a test, nem ejtheti foglyul ezt a gyönyörű embert, aki még így utolsó erejéből is csak a szeretet sugározza, akkor is ha halálos ágya fölött a kaszás mond imát.
- JiYoon, tudom, hogy fáj... tudom, hogy aggódsz... elfogadom YoonShiket fiamnak...  mindentől megfogom megvédeni. Azt a szeretetet, amit adtál neki, soha nem tudom megköszönni, hogy helyettem is szeretted, ezidáig. De... én nem bírom nézni, azt, ahogy előttem szenvedsz. Küzdesz ezért az életért, ami talán, soha nem lesz már olyan mint azelőtt... - megremeg hangom. - Mindig téged kerestelek, és én hülye csak azt nem kutattam át, aki a közelemben volt, ha megnéztem volna JiMin aktáját, hamarabb megtaláltalak volna. - síró görcs kerülget. - Az én hibám, sajnálom. Nem kellett volna, úgy ott hagynom, inkább rúgtak volna ki. - utat engedek a fájdalomnak, könnyeim száguldanak. - Én, nem vagyok képes arra, hogy az a nő akit szeretek így szenvedjen egy testnek sem nevezhető kalitkába szállva, miközben a lelke egy angyalé. JiYoon, én megfogom védni YoonShiket, bármi áron. Megvédem a te tisztes neved, és megígérem, hogy olyan ember lesz a fiúnkból, aki büszkén fog emlékezni az anyjára, hogy a végsőkig harcolt. - alig kapok levegőt, mindenem remeg, de meg kell tennem. Be kell látnom, hogy egy így nem élet. Nem élet, ami így rá várna, csak szenvedne, és fájna neki minden. Felállok, őt arrébb csúsztatva az ágyon bebújok mellé. Nem érdekel, hogy több ezernyi szabályt megszegek ezzel. Fejét óvatosan felemelem, és karomra fektetem. Testét jó alaposan betakarom, homlokát megcsókolom, végül én is lehajtom fejem a párnára. Megnyugtat, hogy itt van mellettem. - JiYoon, ha hívnak... menj...

   Órákkal később ébredek, az orvosok keltegetésére. Kómásan nyitogatom szemem, haja arcomban, édes illata még mindig érződik.
- Kelljen ki azonnal az ágyból! - hallom meg a figyelmeztető hangot. Félkarra támaszkodok, és egy puszit nyomok épp langyos homlokára. Hallom a szívmonitor üvöltését, a lélegezgető gép, visszafogott lélegzetét és körülöttem az emberek együtt érző pillantása mélységekig hatol bennem. Beszélnek hozzám, de én nem vagyok képes azokat a szavakat értelmezni, csak azt, amit a monitor mond. Elment.
- Menjen innen, megtudjuk menteni! - hallom meg a mondatot,a miben mindenki belekapaszkodna.
- Hagyják őt elmenni. Őt várják már az angyalok. - ismét sírok, halott testét magamhoz emelem, minden mai ő volt, már csak egy porhüvely. - Isten veled, JiYoon. Isten veled, szelemem.
 

Figyelem:

   JiYoon története valós eseményeken alapszik.  Minden, úgy történt, a való életben, ami a JiYoonnal a történetben. Azzal, hogy kiírtam, lezártam magamban egy fájdalmas emléket, segített a feldolgozásban, és az elfogadásban, mindezen által az elfogadásban.
   Szívből kívánom, hogy senkivel se történjen meg ehhez hasonló tragédia. Ha mégis megtörténne, vagy megtörtént veled, szívből kívánok neked erőt, kitartást és az Isten kegyemét, áldását, szeretetét.

Nagyon hiányzol, olyan mintha még csak tegnap mentél volna el... Szeretlek.
Örökre.